A történelem jelenkora (vagy legújabb kora) biztonságpolitikai szempontból a hidegháború lezárulását követően vagyis a Szovjetunió 1991-es felbomlásakor egy rövid átmeneti időszakba fordult, amikor a két korábbi szuperhatalom közük csak az egyik (az USA) maradt talpon. Ám az 1991 és 2014 közötti alig két évtizedet egy újabb kétpólusú korszak beköszöntése követte, ami jelenleg is kiteljesedő fázisában van. (A 2014-es év a Krím félsziget orosz hadsereg általi megszállásához kötődik melyre az euroatlanti tábor nem tudott választ adni [azóta sem]). Ebben az új felállásban nagyjából ugyanaz a két pólus vetélkedik csak éppen a vezető hatalmak mögött álló tagok változtak.

A kép forrása: www.e-ir.info

Egyik oldalon most is az Egyesült Államok áll és katonai szövetsége a NATO, a másik oldal viszont némileg átalakult: magját egy orosz-kínai összefogás alkotja, melyhez egyre több állam csatlakozik, így például Észak-Korea és Irán. Mindkettő jelentős mértékben támogatja katonai eszközökkel (és most már élőerővel is Oroszország harcát Ukrajnában). Vlagyimir Putyin november első hetében egy érdekes fórumon, a Valdaj Nemzetközi Vitaklubon beszélt az úk világrendről. Ebben az orosz vezető szernt napjainkra egy teljesen új korszak jött létre, egy többpólusú és igazságosabb rendszer, melyet ő és országa védelmez, míg a nyugat támad. Érdekes véleményalkotásának azon része, melyben a demokráciáról értekezik, éppen ő aki 1999 óta van folyamatosan ée megingathatatlanul hatalmon (immáron 25 esztendeje) és sorra tünteti el politikai ellenfeleit (Litvinyenko, Navalnij, Prigozsin ... stb). 

Putyin egyoldalú világképében természetesen ő maga a demokrácia legfőbb őrzője az igazságosság bajnoka és a diktatórikus nyugat megállítója. Valójában azonban egy ugyanolyan kétpólusú rendszer részesévé tette hazáját, mint amilyen 1946 és 1991 között létezett, azzal a fő különbséggel az egyensúly fenntartásához országának nagyobb szüksége van most Kínára és a többi szövetségesére (pl Észak-Koreára) mint korábban bármikor volt. Jelenleg Kínától pénzt, Irántól drónokat, Észak-Koreától pedig katonákat kap, miközben a BRICS államoktól a nemzetközi elszigeteltségből kilépés illúzióját kéri. Mindez nem azt az összbenyomást érősíti, mintha Oroszország lenne a világ legfőbb megmentője és egymagában a demokrácia, a hagyományos értékek megvédelmezője (noha érezhetően arra törekszik, hogy ezt a látszatot keltse).

A kép forrása: deviantart.com

A világ válságokkal küzd: van egy klíma-válság mely katasztrófa felé tart, mivel a világ első számú gazdasági nagyhatalma (az USA) kivonta magát a klíma-egyzeményekből, második nagyhatalma pedig (Kína) nem hajlandó átalakítani iparát egy kevésbé szennyző rendszerré. Másodsorban kialakult egy világháború felé mutató konfliktusrendszer, melyben Oroszország és Kína más államok fenyegetésével és eltiprásával (lásd: Ukrajna és Tajvan) igyekszik még nagyobb hatalmat megkaparintani. A két legfőbb válságtényezőhöz pedig számtalan egyéb társul: migrációs válság, demográfiai-válság, terrorizmus ... stb.

Ha mindezeket egy új világrend eljövetelének tekintjük akkor talán valóban új korszakhoz érkeztünk, ám sokkal relevánsabb gondolat, hogy valójában egy második hidegháború kezdetén tartunk. 

Bár a történész-szakma hivatalos, többségi álláspontja szerint a történelemben értelmetlen feltenni a "mi lett volna ha..." kérdését, mégis érdekes mérlegre tenni egy-két kivételes esetben az alternatív lehetőségek talányát. Mivel pedig az emberiség históriájának eddigi legnagyobb és legpusztítóbb eseménysorozata Adolf Hitlerhez kötődik, ő az első, akinek kapcsán egy hasonló kérdés felvetődhet. Mert mi lett volna, ha történetesen okosabban és előrelátóbban hozza meg döntéseit? Győzhetett volna egyáltalán?

A kép forrása: LINK

A válaszhoz ismernünk kell az 1939-es, háború küszöbén jellemző világpolitikai és katonai viszonyokat Európában és a világon. Kontinensünkön a legerősebb ország katonai értelemben ekkor már Németország volt, a maga 7 milliós seregével. Ugyanakkor 80 milliós lakosságszáma bár magas volt Európában, a hatalmas Oroszország és az USA is kétszer annyi népességgel rendelkeztek, Hitler azonban úgy tekintett erre a két államra, mint elhanyagolható és gyenge entitásokra. Az amerikaiakat lenézte, mert fajelméletébe nem fért bele egy ennyire vegyes, heterogén és színes lakosság-összetételű állam, az oroszokat pedig alsóbbrendűeknek tartotta, akik felett szerinte könnyedén képes győzedelmeskedni és uralkodni a kisebb lakosságszámú, de felsőbb rendű német "faj". Alighanem ez volt Hitler első számú nagy hibája: nem számolt Oroszország és az Egyesült Államok hatalmas gazdasági és katonai potenciáljával, illetve a ténnyel, hogy összefoghatnak ellene, mozgósítva hadseregeiket, melyek létszámban (főleg együttesen) felülmúlják saját hadseregét.

Hiba volt Németország részéről a Szovjetunió megtámadása, főleg úgy, hogy közben ellenséges viszonyban állt az angolszász nagyhatalmakkal: Angliával és az Egyesült Államokkal. Ezen országok hatalmas gazdasági és katonai segítséget nyújtottak már 1941-től kezdődően Sztálinnak. Az USA 400 ezer teherautót és temérdek egyéb felszerelést szállított a háború alatt az oroszoknak, amivel óriási támogatást adtak a harcokhoz. 

Adódik a kérdés: ha Hitler másként kezeli az említett ellenséges nagyhatalmakat - az Egyesült Államokat, Angliát és a Szovjetuniót, [melyek végül is a vesztét okozták] - akkor másként alakulhatott volna a háború menete?

A Führer megtehette volna, hogy valamifél egyezséget köt Amerikával és csak ezt követően támad az oroszokra. Vagy egyáltalán nem is rohanja le a Szovjetuniót, hanem inkább tovább egyezkedik Sztálinnal. Esetleg összefog a szovjet diktátorral és együtt uralják Európát. Nos, ... a felvetett lehetőségek mindegyike kizárható, ha azok működőképességét nézzük. 

A kép forrása: LINK

Először is: az USA nem egyezett volna ki Hitlerrel azt követően, hogy a Führer megszállta egész Nyugat-Európát és megtámadta az Egyesült Királyságot. Ezt az amerikai kongresszus mélyen elítélte és Hitlert a "legnagyobb ellenség" cimkéjével ruházta fel. Másodszor: bár Sztálinnal működhetett ideig-óráig egyfajta megnemtámadási paktum (Molotov-Ribbentrop: 1939 augusztus 23.) mindkét fél tudta, hogy ez csak átmeneti békét jelenthet. Ha Hitler nem indít támadást a Szovjetunió ellen, akkor Sztálin támadja meg a náci Németországot. Akárhogyan is, de a két nagy diktatúra között előbb-utóbb minden taktikázási szándék ellenére is beáll a hadiállapot.

A kép forrása:  Wikipédia/ Bundesarchiv, Bild 183-L05487 / CC-BY-SA 3.0

A legtöbb, amit Hitler elérhetett volna egy óvatosabb külpolitikával, az a háború meghosszabbítása. Ha nem támadja meg a Szovjetuniót és egyezkedik az Egyesült Államokkal. De a náci retorikába egyszerűen nem fért bele, hogy az "élettér-elméletnek" - mely az alsóbbrendű szlávok földjeinek elvételére épült - ne szerezzenek érvényt. Hitler agresszív, terjeszkedő, harcias külpolitikájának természetszerű alapját jelentette az újabb és újabb országok lerohanása és a felsőbbrendűnek tartott németség befolyásának kiterjesztése. A nagyhatalmak összefogása elkerülhetetlen volt és az is, hogy nagyobb katonai, gazdasági potenciáljaikkal legyőzzék a kisebb és gyengébb Németországot.

A címben feltett kérdésre tehát az egyértelmű válasz az, hogy Adolf Hitler semmiképp sem győzhetett volna a második világháborúban, legfeljebb meghosszabbíthatta volna azt. A nagyhatalmak erőfölénye és érdek-ellentétei miatt lehetetlen volt számára a tartós taktikázás, melyet egyébként saját retorikája és mindenkit ellenségnek tekintő gondolkodása is kizárt. 

Ki volt Max Otto von Stirlitz? // A tavasz 17 pillanata

Bár közel 50 éve készült a népszerű második világháborús szovjet sorozat, A tavasz 17 pillanata - éppen abban az évben jelent meg, amikor születtem - gyermekként még volt szerencsém látni a televízióban és óriási hatást gyakorolt rám akkoriban. A 12 részből álló filmfolyam a történelem felé fordított (azon belül is a második világháború felé) mégpedig annyira sikeresen, hogy végül történelemtanár lett belőlem. Julian Szemjonov 1968-as kémregényének filmes változata, Tatyana Lioznova rendezésében és a 45 éves Vjacseszlav Tyihonov főszereplésével óriási sikert aratott a 70-es évek Kelet-Európájában.

A kép forrása: blikk.hu

Az egyes epizódokat feszülten figyelte mindenki, az utcák kiürültek, a lakosság a TV képernyők elé szegeződött. Nem volt ez másként nálunk, Magyarországon sem, ahol a sorozat szintén nézettségi csúcsokat döntött. A sztori szerint a főhős, Makszim Makszimovics Iszajev szovjet főtiszt a második világháború alatt sikeresen épül be a náci Németország fegyveres erőinek sorába, nem is akárhová, egyenesen az SS kötelékébe. A fekete egyenruhások közt SS-Standartenführer, azaz ezredes rendfokozatot elérő férfi Max Otto von Stirlitz néven próbál információkhoz jutni a németek 1945-ös terveiről. Legfőbb feladata részint a nácik és a nyugati hatalmak közti esetleges tárgyalások kifürkészése, másrészt az antifasiszta ellenállók segítése.

A film a legjobb indulattal sem nevezhető pörgősnek, mégis élvezetes, sőt különleges mégpedig a gépies narrátor-hang miatt, mely folyamatosan (úgy 10-15 percenként) bemondja, hogy mennyi az idő Berlinben és éppen min gondolkodik Stirlitz. Nálunk Both Béla hangja biztosította ezt a szokatlan narrációt, jellegzetes és zseniális  beszédmódban. A furcsa hang-alámondás temérdek Stirlitz-viccet szült akkoriban (és azóta is).

A kép forrása: link

A "Stirlitz tudta ..." mondat-kezdet minden részben többször elhangzik Both Bélától, sőt afféle szállóigévé vált (mint az is, hogy "... ekkor már sejtette ...").

A sorozatban rendszeresen bukkannak fel a történelem-könyvekből is jól ismert legfőbb náci vezetők: Martin Bormann (náci pártminiszter, Hitler bizalmasa), Joseph Goebbels (propaganda-miniszter), Heinrich Müller (a GESTAPO feje), Heinrich Himmler az SS vezetője (és birodalmi belügyminiszter) illetve Stirlitz felettese Walter Schellenberg. A készítők igyekeztek rájuk hasonlitó szinészeket alkalmazni az egyes jelenetekhez. (Többé-kevésbé sikerült is nekik.)

A sorozatnak maga Brezsnyev is rendszeres nézője lett, sőt annyira nagy rajongójává vált, hogy magas állami kitüntetésben részesítette a Stirlitzet alakító Tyihonovot. (A színész 2009 december 4-én hunyt el Moszkvában, 81 évesen.) Később Jelcin és Putyin is a rajongótábor része lett, utóbbi azt is kijelentette, hogy a hírszerzői pályán főként Stirlitz alakja indította el.

A kép forrása: link

Az egyes részek tempója mai szemmel nézve mérhetetlenül lassú, sajnos akciókat sem nagyon láthatunk, de nem is ezek miatt érdemes A tavasz 17 pillanatát újranéznünk, hanem a karakterek, a háborús megjelenítések, a narráció és a nosztalgia miatt, melyekkel megidézhetjük a 70-es évek Kelet-európai filmvilágát. Egy világot, mely a maitól annyira eltérő, mégis különleges, mégis egyedi.

Stirlitz alakjának egy egész blogot szentelek, háborús témák, filmek, megjelenítését tervezve. Remélem velem tartotok!

Kitalált film-karakter, aki egy 1973-ban készült szovjet film-sorozat főhőse. A sorozat eredeti címe: Семнадцать мгновений весны; Szemnadcaty mgnovenyij veszni, nálunk: A tavasz 17 pillanata.

Max Otto von Stirlitz a második világháború alatt a Szovjetunió ezredese, hírszerző-tisztje, a náci Németországban az SS kötelékéhez csatlakozó orosz kém, aki a Schutzstaffelben ezredesi rendfokozatig jut, azaz SS-Standartenführer lesz. Feladata információk begyűjtése és eljuttatása a szovjet vezetéshez a németek és a nyugati hatalmak közti esetleges tárgyalásokról.

Jellemzői: okos, higgadt, precíz, alapos, közben elegáns, markáns, karizmatikus és magas termetű. Dohányzik, kávézik, de azért kitűnő sportember, teniszező is, aki jól vezet autót, pontosan lő és kiváló emberismerő. Ő a szovjet James Bond.

Megismeri a náci Németország legfőbb vezetőit: Göbbelst, Göringet, Himmlert, Kaltenbrunnert, Schellenberget és Müllert, a GESTAPO vezetőjét. Jelentős eredményeket ér el bizonyos háborús katasztrófák elhárításában, így a német atombomba elkészülésének megakadályozásában, Krakkó elpusztításának elkerülésében és a nyugatiak illetve németek közti külön-alku elhárításában.